Mit tettek, mit tehettek volna, és mit nem tettek meg az eddigi köztársasági
elnökök

A köztársasági elnökváltás egyben a számvetés ideje is. Nálunk a politikai
elemzők nagy többsége az elmúlt húsz évben bizony erős önmérsékletet
tanúsított, amikor a mindenkori köztársasági elnök munkáját vagy
megnyilatkozását kellett értékelnie. Ha ugyanis túl erősen fogalmazott,
akkor azzal a vádak sorozatát indíthatta el maga ellen. Az egyik közülük az,
hogy bele akarja az elnököt rángatni a pártharcokba, amiből pedig neki -
függetlensége megőrzése miatt - ki kell maradnia. De ha eleve senki által
nem pénzelt, független politológusról van szó, akkor sem bírálhatja az
államfőt, hiszen egy parlamentáris rendszerben az elnöknek sajátos kritikai
immunitás jár. Sokak szerint a kritikák rombolhatják az elnök nimbuszát,
gyengíthetik az ország legfőbb közjogi méltóságának az integratív szerepét.
Elnöki ciklusa lezárulásával mégis érdemes elemezni munkásságát, betöltött
államfői szerepét, hiszen számtalan tanulsággal szolgálhat.

Sólyom Lászlóról korábbi munkássága alapján két dolgot tudtunk. Egyrészt
várható volt, hogy megválasztása után is aktív alkotmányjogászi szerepet fog
játszani, tehát nem vonul ki teljes mértékben a jogi közéletből, másrészt
tisztában voltunk vele, hogy nagy támogatást élvez bizonyos környezet- és
természetvédő civil szervezetek részéről. Bár megválasztását az SZDSZ
mellett a Fidesz-KDNP is támogatta, önmagát a civilek képviselőjének
tartotta. Elnöksége idején azonban a legtöbb kritikát éppen a civil
szervezetektől kapta. A közvélemény-kutatások adatai szerint az eddigi három
köztársasági elnök közül az ő népszerűségi és bizalmi mutatói voltak a
legalacsonyabbak. Minek tulajdonítható ez? Göncz Árpád népszerű plebejus
viselkedéséhez képest Sólyom túlságosan arisztokratikus megjelenésű volt.
Mádl Ferenc politikai távolságtartásához képest viszont túlságosan is aktív
volt.

Sólyom mérsékeltebb népszerűségének okai túlmutatnak a politikus személyiség
jegyein, az összefüggések erősen kapcsolódnak ahhoz a pártpolitikai
küzdőtérhez - ha úgy tetszik a korszellemhez -, melyben öt évét eltöltötte.
Ez volt ugyanis a III. Köztársaság legnehezebb, legkonfliktusosabb
félévtizede.

Göncz Árpád az MSZP-SZDSZ jelöltjeként lett államfő, s támogatásával
győzött, s erős politikai aktivitással mindvégig határozottan a két párt
érdekeit képviselte, először ellenzéki, majd kormánypárti oldalon. Mádl
Ferenc megválasztásakor szintén a pártok támogatását élvezte, de maga nem
szállt be közvetlenül pártpolitizálásba, tekintélye éppen az által volt,
hogy a pártok fölött állva törekedett a nemzet integrációjára.

Sólyom eredeti szándéka szerint Mádl Ferenc pártok fölöttiségét akarta
követni, de gyakorlati munkája hamar más irányba mutatott, és végül mindkét
korábbi elnöktől eltérően viselkedett, önálló politikai pólust képezett, s
ezzel egy harmadik típusú elnöki modell irányába indult el. Tudatosan
törekedett pártoktól való függetlensége demonstrálására. Ennek megfelelően
amikor csak tehette, maga döntött. Tevékenységét egyfajta erős alkotmányjogi
aktivizmus jellemezte, szakítva elődei gyakorlatával, a közméltóságok
jelölése során nem konzultált a pártokkal, személyeket megválasztásra az
országgyűlésnek a maga akaratából javasolt, jelöltjeihez makacsul
ragaszkodott, kész tények elé állítva a parlamentet. Hasonlóképpen egyedül
döntött, amikor valamely törvény ellen politikai vétót emelt. Nézzük meg
történetiségében is elnökségének öt évét!

2005-ös megválasztásakor még sokan megkönnyebbülten lélegeztek fel, mert
vele - Szili Katalin jelölttől eltérően - nem egy kifejezett pártpolitikus
került az államfői székbe, hanem az ideiglenes alkotmány egyik kidolgozója
és védelmezője. Joggal volt elvárható, hogy a magyar demokrácia erősítését
segíti. Az első időszakban Sólyom inkább az SZDSZ politikusaira hallgatott,
mintha valami miatt tartott volna tőlük, vagy ő, vagy a tanácsadói. A
2006-os év azonban egy újabb szakaszt jelentett, mert ez vízválasztó, vagy
inkább szakadék-teremtő év volt. Az őszödi hazugságbeszéd után Sólyomnak
ugyanis többször is lett volna lehetősége, hogy a Parlamentben felszólaljon,
s nyíltan felszólítsa a miniszterelnököt a lemondásra. Ezt azonban nem tette
meg sem szeptember 17-e, sem október 23-a után, amikor pedig már jelentős
tömegtámogatása lett volna. Bár ő számvetésnek szánt interjúkötetében úgy
érezte, hogy erre "burkoltan" utalt az önkormányzati választások után, de
utalása annyira vastag pólyába volt csavarva, hogy még saját környezete sem
tudta egyértelműen értelmezni. Akkor, amikor a korszellem azt kívánta volna
tőle, hogy a pártpolitikában kettészakadt országban a népet képviselve, a
nép akarataként egyesítse az országot, ő ezt nem vállalta, inkább önálló,
"harmadik párti" pólust alkotott. Ott maradt fönn, a Sándor Palota fényes
elszigeteltségébe és hallgatásába burkolózott, s elszalasztotta azt a
lehetőséget, hogy az egész ország az elnökének tekintse.

Ettől kezdve az ideiglenes alkotmány köztársasági elnöke mind gyakrabban
volt következetlen. A modernkori magyar demokrácia csúfsága, a kordonok
ellen sem emelte fel szavát, noha tudta, hogy jogtalanul zárták vele körbe a
parlamentet. 2009-ben - sokak szerint az SZDSZ elolvadásával párhuzamosan -
mind több jelét mutatta, hogy megbátorodott. Gyakran utazott a határon túli
magyarokhoz, akiket például Göncz Árpád kifejezetten elhanyagolt. Bár a
március 15-i külföldi útjait a hazánkba akkreditált diplomaták körében nem
kísérte nagy ováció, hiszen sokan azt várták, hogy ilyenkor őket fogadja, az
elnök szándéka mégis dicséretes.

Sólyom ugyan magát a civilek nagy barátjának tartotta, de továbbra sem volt
hajlandó fogadni a civilek képviselőit. Amikor civil szervezetek vezetői a
Hősök terén tüntető több mint 200 ezres tömeg nevében át akarták adni
petíciójukat, még válaszra sem méltatta őket.

Elindult a komáromi hídon Szent István szobrának avatására, de kiderült,
hogy ezt írásban nem jelezte időben a szlovák félnek, vagy legalábbis ennek
nyomát eddig még senki sem találta meg, így viszont ürügyet szolgáltatott a
kitiltásához. Ha pedig tudatában volt igazának, annak, hogy jogában áll
átmenni a híd túloldalára, akkor nem világos, miért nem tette meg, félúton
miért fordult vissza. Ma is örök az a bibói mondás, hogy demokratának lenni
annyi, mint nem félni. Ő hibázott, a stábja, vagy a média? Sólyom László
bármilyen tisztességesen próbált is politizálni, mégsem volt sikeres. A
felforrósodott politikai versenytér nem kedvezett sem az ő habitusának, sem
a köztársasági elnöki szerepről vallott felfogásának.

A 2010-es választásokat követően az új Országgyűlés alakuló ülésén Sólyom a
remény és az összefogás helyett a félelemkeltés beszédét mondta el.
Sopánkodott 850 ezer szavazó döntésén, mintha csak egy MSZP-s képviselőt
hallottunk volna. Ráadásul, mint az ideiglenes alkotmány egyik alkotója,
egyértelműen letette a voksát a III. Köztársaság alkotmányának védelme
mellett, miközben a kor már régen túllépett rajta, a győztes Fidesz-KDNP
vezetői pedig már az új alkotmány kidolgozásának szükségességéről beszélnek
és szavaznak. Sólyom László távozása egyben annak a húsz éves átmeneti
korszaknak a lezárását is jelenti, melynek ő is tevékeny formálója, jó
szándékú alakítója volt.

Az új korszakot az országgyűlés alakuló ülésén valójában Schmitt Pál nagy
hatású beszéde nyitotta meg. Az Országgyűlés frissen megválasztott elnöke
többször is hangsúlyozta, hogy sportolóként csapatjátékos volt, közéleti
sikereit is a közös munkának köszönhette. Ha a jövőben is csapatjátékos akar
maradni, akkor bizony jól megválasztott társakra lesz szüksége. Ő mind
megjelenésében, mind eddigi diplomáciai tapasztalataiban és retorikai
képességeiben kiválóan alkalmas köztársasági elnöknek. Nyilatkozatai azt
mutatják, hogy megérti a kor szavát, s nem hogy nem fog ellenállni az
ideiglenes alkotmány lecserélésének, hanem maga is annak egyik
szorgalmazója. Nemcsak a diplomaták, de az emberek nyelvén is tud beszélni,
valóban az "emberek embere" lehet.

Kit nevezhetünk sikeres államfőnek? Azt, aki integrálni tudja az ország
polgárait, mert az emberek megbíznak benne és így népszerű, mert az ő
nyelvükön beszél, és így azonosulni tudnak vele, büszkék rá. Egy okos
politikus tanul elődje hibáiból és erényeiből. Schmitt Pál pedig okos
politikus, akit adottságai is alkalmassá tesznek arra, hogy mindenki
köztársasági elnökévé váljon. Oly korban kapott történelmi lehetőséget,
melyben minden esélye megvan, hogy a magyar demokrácia eddigi legjobb és
legsikeresebb államfője legyen. Egy ország várja ezt tőle.

A szerző politológus,
az MTA Politikai Tudományok Intézetének
vezető kutatója

Simon János: A magyar civil társadalom újjászületése?

Rendszerváltás a csonkatársadalomban

Közép-Európa legtöbb országában az 1989-es demokratizálódási folyamatokat általában tömegmegmozdulások, sztrájkok, tüntetések, sőt olykor fegyverropogások is kísérték. Magyarországon azonban a térség legcsendesebb rendszerváltása zajlott le, ahogy akkoriban mondtuk: „még egy ablaküveg sem tört ki”.

Magyarországon a rendszerváltozás az 1980-as évek végétől a pártállami elit és az alakuló új politikai elit szűk csoportjai közötti paktumjátékok sorozatával ment végbe. 1988 őszétől egymás után alakultak a pártcsírák, a pártképződmények, a későbbi politikai pártok. 1989 nyarán a legnagyobb ellenzéki pártok kiválasztott képviselői (Ellenzéki Kerekasztal – EKA) a nyilvánosságot kizárva, a Parlament egyik termében leültek a négy évtizede uralkodó pártállam képviselőivel (MSZMP), hogy tárgyaljanak a hatalommegosztás módjáról és menetéről. A zárt ajtók mögötti tárgyalásokon a régi és az új elit megegyezett, és kitűzték az új választások időpontját is. Szűk elitcsoportok egyezkedése révén alakultak ki a demokrácia alapszabályai, választási rendszere, intézményi keretei, köztük az Ideiglenes Alkotmány. A politikai egyezkedési folyamat azonban féloldalasra sikeredett, mert kimaradt belőle maga a nép. A csonka társadalomban az erőviszonyok következtében egy „csonka rendszerváltás” zajlott le, így a politika világában a folyamatosság erői erősebb pozíciókat tartottak meg, mint a változás, a megújulás erői.

A demokratikus átmenet tehát egy sajátos elitváltás keretében ment végbe. A hatalmon lévő pártállami elit nagy része már szinte menekült a hatalomból, mert cserébe megadatott számára, hogy – a spontán privatizáció révén – politikai hatalmát gazdasági hatalommá válthassa. Nem volt tehát érdeke, hogy a még befolyása alatt álló többszázezer párttagot, vagy a felfegyverzett Munkásőrséget mozgósítsa a mind inkább erodálódó politikai hatalma védelmében. Ugyanakkor az éppen csak formálódó, „bimbózó” ellenzék mögött csak szűk értelmiségi csoportok álltak, a születő új pártocskáknak ismertség hiányában gyakorlatilag nem volt társadalmi elismertsége, hiányzott mögüle a tömegek támogatása. A tömegek pedig mélyen hallgattak, s nagyon is bizonytalan volt, hogy egy konfliktus esetén milyen irányba mozdulnának, kihez csatlakoznának. A pártállami elitnek is és az ellenzéki elitnek is egyaránt az volt az érdeke, hogy – a kiszámíthatatlan civil társadalmat kikapcsolva – mielőbb egyezzenek meg egymással. Azzal, hogy a régi és az új politikai elit képviselői leültek egymással tárgyalni a politikai folyamatokról, egymással partneri alkupozícióba kerültek, és egymást elfogadták hatalmi partnerüknek, lényegében kölcsönösen elismerték egymás anélkül, hogy bármelyiküknek is ehhez társadalmi felhatalmazásuk lett volna. Mindkettő mögül hiányzott a nép, ezért mindkettőnek érdeke volt a megegyezés. Az 1989-es magyar kiegyezés valójában a magyar elitcsoportok közötti sajátos tranzakció volt, pozíció-cserével együtt járó kölcsönös elismerés, megerősítés. Ennek során egyik oldalról az 1956 óta jogszerűtlenül (legalitás nélkül), azaz szabad választások nélkül uralkodó régi elit hatalmát az új pártpolitikai elit utólag legalizálta, vagyis jogszerűvé tette. Cserébe pedig a régi elit a maga részéről specifikus legitimációt, elismertséget adott az új elitnek, mert azzal, hogy ővele ült le tárgyalni, elfogadta hatalmi partnerének. A kölcsönös haszonra épülő tranzakció lényege tehát így foglalható össze: „demokratikus legalitást demokratikus legitimációért”.

1990-ben a „kétharmados törvényeket” azért sem kísérte közfelháborodás, mert elfogadásuk és törvénybe iktatásuk lényegében a korábbi elitista politikának volt a folytatása és terméke, amit a „csonka társadalom” gyenge civil erői képtelenek voltak ellensúlyozni vagy vele szemben ellenállni. Azokban a latin amerikai országokban – ahol szintén gyenge a középosztály és a civil társadalom – ilyenkor a katonák kivonulnak a laktanyákból, elfoglalják a parlamentet, szétzavarják a politikusokat és bejelentik a katonai kormányzást, a diktatúrát. A hozzánk sokkal közelebb álló nyugati demokráciákban ilyenkor a civil társadalom demokratikus erői nyomásgyakorlással (média, tüntetések, sztrájkok), gyakori választások kikényszerítésével kezükbe veszik a dolgok intézését, rákényszerítik a politikusokat, hogy velük és érdekükben tegyenek. De hol volt nálunk a rendszerváltáskor a civil társadalom?

A magyar társadalom nem volt mindig „csonka társadalom”, de azzá vált, mert azzá tették. Magyarországon a II. világháborút követően a civil társadalom szerves fejlődését széttörték, immunrendszerét a rátelepülő külső hatalmak erői tudatosan legyengítették. Ettől kezdve a magyar civil társadalmunk szinte folyamatosan iszonyatos vérveszteségeket szenvedett. Nemcsak a háborút követő bűnös-keresések időszakára és a szovjet megszállásra gondolunk, de a Rákosi-Gerő korszakra és az 1956 utáni Európában szinte példátlan repressziós korszakra, mely eltörte a társadalom gerincét, megroppantotta a középosztályt, a szerveződő paraszt-polgárságot, szinte eltüntette a hagyományos polgárságból építkező kritikai értelmiséget. Azok az aktív szerepet vállalók, akik nem emigráltak, vagy akiket nem deportáltak, itthon maradtak, túlélték az üldöztetéseket és megpróbáltatásokat, mély hallgatásra kényszerültek, s elfordultak a közélettől. Még a 70-es és 80-as évek kádári gulyás-kommunizmusában („fogyasztói társadalmában”) is suhogtak a gumibotok, erős volt a megfélemlítés hatása. A civileket tehát egyrészt erőszakkal, másrészt „mézesmadzaggal” lecsendesítették, a közösségeket szétverték, az embereket atomizálták, a civil szervezeteket betiltották. Mindezek következménye, hogy a civil társadalom csonkává vált, alig volt értékközvetítő szerepe, s lényegében érdekképviselet nélkül maradt, így a rendszerváltás teljes folyamatából is kimaradt. A civilek szervezetlensége miatti sajátos érdektelenség következtében elmaradt a civil társadalom és a politikai osztály közötti Nagy Társadalmi Kiegyezés is. A demokratikus átmenet során senki nem kérdezte meg a népet, hogy milyen demokráciát akar, mi a véleménye az új demokratikus rendszerről, a privatizációról, az Ideiglenes Alkotmányról, arról, hogy milyet akar, elfogadja-e, megszavazza-e?

A „felelősök felelőtlenségének” rendszere a magyar politikában

Magyarországon az új demokráciában is áthidalhatatlan szakadék keletkezett a politikusok és a választópolgárok között: a népről döntöttek a nép nélkül, a nép feje fölött. A kialakult régi-új politikai osztály létrehozta a „felelősök felelőtlenségének” rendszerét, egy olyan rendszert, melyben a politikusokat senki sem ellenőrizte, lényegében azt csináltak, amit akartak. Az új demokráciában létrejött az a társadalomtól elszakadt politikusi osztály, melynek kiváltságai sokban hasonlítottak a régi nomenklatúra kiváltságaihoz. A politikai osztály saját magának megfelelő jogszabályokat alkotott és megszervezte a gyorsan mozgósítható készenléti rendőrséget. A kormányzó politikusok hatalma nemcsak kontroll nélkülivé vált, de a titkosítások révén sokszor már a gazdaság és a jog szürkezónájába süllyedt. De hogyan is jutottunk el idáig? Ha a folyamatot mozgató események ok-okozati láncolatát végig nézzük, akkor könnyebben megérthetjük, hogy milyen kondíciók és deficitek torzították el a rendszert és hoztak létre egy nagyon alacsony hatékonysággal működő, felettébb rossz teljesítményt produkáló politikai osztályt.

A mai problémák gyökerei egészen a politikusok rendszerváltó kiegyezéséig nyúlnak vissza, a rossz kompromisszumokhoz, a kis és nagy kapitulációk sorozatához. A régi és az új politikai erők közötti tárgyalásos kiegyezés akkoriban célszerűnek tűnt, mert kisebb ellenállással kellett szembenézni, így kisebb energiába került, gyorsabbnak tűnt és nagyobb sikerrel kecsegtetett. 1956 élménye is sokak számára azt üzente, hogy ki kell egyezni, mert egy ilyen kiegyezés kevésbé fájdalmas, békéssé teszi az átmenetet, növeli az új rendszer stabilitását. Az akkori kompromisszumok árát azonban ma már kamatos kamatjaival, hatványozott áron fizetjük ki, és szenvedjük meg.

Az elitek közti sajátos tranzakcióknak ugyanis több olyan velejáró káros hozadéka volt, mely csak később vált nyilvánvalóvá. Ezek egyike az, hogy a megállapodás a régi politikai elit számára arra is garanciát jelentett, hogy az egypártrendszerben elkövetett bűnökért felelős politikusok elkerülhették a felelősségre vonást. Ezt leginkább úgy magyarázták, hogy „mivel nem tetszettek forradalmat csinálni, így boszorkányüldözés sem lesz!” Csakhogy ez az állítás kétélű fegyver volt, mert a folytonosság szellemében nemcsak a régi elitet vette védelmébe, de „megágyazott” az új elit védelmének is. Ha úgy tetszik, „jogilag előkészítette” a terepet és a légkört az új politikai elit kelleténél sokkal nagyobb védettségének is. A pártok megválasztott politikusai mindent megtettek, hogy maguk is védetté váljanak, hogy minél többet átmentsenek az egykori pártállami nomenklatúra védettségéből és kiváltságaiból. Az új elit úgy törvénykezett, hogy közben maga is védetté vált, ma már a társadalom feje fölött „szent tehénként” létezik, tagjai politikusi, kormányzati tettei után jogilag nem vonhatók felelősségre. Tették mindezt törvényekkel körbebástyázva az új demokráciában, az „egyenlőtlen egyenlőség” nevében, vagy mondjuk ki: a törvény előtti egyenlőség eszméjének egyértelmű megcsúfolására. Példaként elég itt utalnunk a képviselők túl széleskörű mentelmi jogaira, a politikai színfalak mögött lejátszott megszámlálhatatlan privatizációs játékra, a soha nem tisztázott milliárdos olajszőkítésekre, a politikusok ősz-szakállúvá titkosított pénzmosó ügyeire, de leginkább az ország vagyonának és hitelének elpazarolására.

A rendszerváltás második évtizedének végére éppen a társadalmi kontroll hiánya, a számon-kérhetőség és az elszámoltatási lehetőség teljes hiánya vezetett az ország csődhelyzetének kialakulásához. Két évtized alatt a civil kontroll nélkül működő hatalmat mozgató szociálliberális politikai elit gazdasági csődbe vitte az országot. Nemzeti vagyonunk nagy részét elherdálta vagy „elprivatizálta” – részben magának, részben bizonyos globalista nagyhatalmaknak –, miközben az ország korábbi adósságállományának többszörösét halmozta fel. Eladta jelenünket, jövőnket, de még unokáink jövőjét is.

2006-ban, az őszödi hazugságbeszéd után már mindenki számára világossá vált, hogy bajba került az ország, bajba a nemzet. Az elitista demokrácia Magyarországot Európa legnagyobb adóssággal bíró, leggyengébb és legkiszolgáltatottabb államává tette, ahol az emberek folyamatosan elszegényednek, növekszik a létbizonytalanság, soha nem látott méretűvé vált a munkanélküliség, az éhezés, s vele a bűnözés is. Ide vezetett a pártok civil kontroll nélküli hamis hatalmi játéka. Ebből lett elege az embereknek!

Válaszként a civilek 2006 őszétől spontán tüntetésekbe kezdtek, hiszen Magyarországon nagyon élt az emberekben a zsarnokkal szembeni „ellenállás joga”, mely az Aranybula óta garantált jog. Ennek eszméje, jogtudata mélyen befészkelte magát az emberek igazságérzetébe, és ha a diktatúra idején nem is tört felszínre, de a legerősebb elnyomást túlélte, mélyen elfojtva, de túlélte. Ennek megnyilvánulása volt a hazug zsarnok távozását követelő tüntetéssorozat 2006 szeptemberében és októberében. Már mindenki azt hitte, hogy demokrácia intézményeinek kiépülésével nemcsak a rendőrállamnak van vége, de egyszer s mindenkorra a brutális rendőri erőszaknak is. Tévedtek, tévedtünk! A demokratikus ellenzéknek fájdalmasan kellett ezt megtapasztalnia, amikor könnygáz marta arcát, gumilövedékek vágódtak a testébe, gumibotok csattantak a hátán, lovasrohammal tiporták el, földre teperve és bilincse verve ütötték véresre. Gyurcsány, a maga „pretóriánus gárdájával” megverette saját népét, melynek szolgálatára felesküdött, ezzel pedig méltó lett a magyar történelem egyik „legzsarnokabb Nérójának” címére.

De a brutális rendőri terror hatására a civil társadalom már tudatosan szervezte magát és kereste cselekvési terét a hatalommal szemben. 2007 és 2008 folyamán egyre több civil szervezet átpolitizálódott, 2009-ben pedig már mindenki számára egyértelművé vált, hogy eljött az idő a civil szervezetek összefogására, az érdekérvényesítő tevékenységek összehangolására és a közös akciókra. Együtt erősebbek vagyunk! Így fogalmazódott meg a civil szervezetek vezetőiben, hogy fogjunk össze és szervezzük magunkat egy laza konzultációs egyeztető fórumba. Ebből született meg, már 2008 végén a civil összefogás fontosságának gondolata. Ennek szellemében kezdődtek el 2008 őszétől azok az értelmiségi párbeszédek, négy-öt-tíz személyes kávéházi találkozók, disputák, vitaestek, melyek végül 2009 tavaszára elvezettek a nagyobb szervezetek többszintű párbeszédéhez, majd a Civil Összefogás Fórum megalakulásához.

A pártpolitikai paletta átalakulása az évtized végén

Nézzük meg, hogy a civileknek milyen politikai térben kell megtalálniuk a helyüket! Hogyan alakultak 2009-ben az erőviszonyok a politikai osztályok belül? A magyar pártstruktúrában kétségtelenül mély és alapvető változások indultak el, s még nem látható a folyamat vége. Évtizedes pártok kerültek a süllyesztőbe, vagy a lejtő aljára, miközben új pártok és mozgalmak születtek, erősödtek és politikaformáló erővé váltak. Nézzük meg először a jelenlegi politikai elitet kormányzati és ellenzéki oldalon, majd a politikai osztály ellenes erőket! (1.sz. ábra).

A két cikluson keresztül hatalmon lévő un. „baloldali pártok” – nagyon gyenge kormányzati teljesítményük miatt – elamortizálódtak. A közvélemény-kutatási eredmények megegyeznek abban, hogy az MSZP támogatottsága történelmi mélypontra, tartósan 20% alá süllyedt. A pártnak már szinte csak Pesten van számottevő támogatottsága, ott is csak a mindent vörösben látó nyugdíjasok körében, és az egykor privilegizált munkásőrök és kádárista rendőrök lakta kerületekben. Ők persze mindig szavaznak, és mindig „balra” szavaznak, ha esik, ha fúj, mert múltjuk örökre arra szocializálta őket.

A szocialisták koalíciós partnerének, az SZDSZ-nek támogatottsága pedig szinte mérhetetlen, szerencsés esetben eléri az 1%-ot. A liberális párt támogatottságát népszerűtlen miniszterei és frakcióvezetői folyamatosan erodálták, majd maga a pártvezetés is meghasonlott magával, amikor szembesült munkájának romjaival. Kilépett a koalícióból, de érdeke, hogy ne legyen előrehozott választás, ezért támogatja a kormányt. Kettészakadt, szétesett, és most pártként végleg eltűnni látszik a történelem süllyesztőjében. Talán ezért is okozott némi meglepetést az újonnan alakult másik liberális párt, a Lehet Más a Politika 3%-os EP szereplése.

Mondhatnánk azt is, hogy az MDF-nek is vége, mert a párt kétfős vezetése már minden más vezetőt kizárt a pártból, s ellenzéki pártból mindinkább kormánytámogatóvá vált. Ehelyett azonban a legbiztosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy 2009-ben annak a rendszerváltó demokrata fórumnak van egyszer és mindenkorra vége, mely a nemzeti középosztályt képviselte. Az egykori rendszerváltó párt ma már paradox módon a volt államszocializmus híveinek nyújt védőszárnyat, már csak azokat a szavazókat tudja magához szívni, akik a mélyrepülésben lévő szocialistákból kiábrándultak, de a „fantom baloldaliságukhoz” körömszakadtáig ragaszkodva a Fórumban látják a baloldal folytonosságát. Az MDF a centrumból mindinkább a baloldal irányába elmozduló párt. Lejátszódó metamorfózisa pedig éppen fordítottja annak a természetben lejátszódó folyamatnak, melynek során a hernyó pillangóvá alakul át.

Az ellenzék vezető pártjának, a FIDESZ-KDNP szövetségnek a népszerűsége ma már olyan magas, hogy egyesek kétharmados választási győzelmet jósolnak neki. Tegyük azonban hozzá, hogy a néppárt nem elsősorban kiváló ellenzéki munkája következtében élvezhet ilyen arányú támogatást, hanem a kormányzó pártok nagyon rossz teljesítménye miatt. Miközben a serpenyő egyik oldala – alig mérhető támogatottsága miatt – túl könnyűnek találtatott, addig a másik oldal nagyon is nehézzé vált hirtelen megnövekedett szavazói bázisa által. A polgári párt óriási erővé nőtt, most átfogja a centrumtól a jobboldalig terjedő nagyon széles spektrumot, s nagy eséllyel 2010-ben ő alakít kormányt, amivel valószínűleg lényeges változásokat fog elindítani – sok minden mellett – a politikai eliten belül is.

Közben megjelent a versenytérben a Jobbik személyében egy új, markáns ellenzéki párt is, azzal a kimondott céllal, hogy megnyerje a nemzeti és a radikális erőket. A Jobbik a Fidesztől eltérően nemcsak az elmúlt 8 év kegyetlen kritikusa, de az egész elmúlt 20 évnek is. Alapvetően új rendszerváltozást akar, s így a meglévő politikai osztályt – a baloldali és a jobboldali politikai elitet – osztatlanul támadja. Az EP választáson való sikeres szereplése minden várakozást felülmúlt, s ma már komoly esélye van ahhoz, hogy 2010-ben parlamenti erő legyen belőle. A Jobbik a maga erős vidéki bázisával határozottan a jelenlegi politikai osztály ellenes erő, mely nemcsak a politikusok rekrutációjában, de a politika világában is radikális változásokat akar elérni.

Ilyen szempontból sajátos képződményt jelent a Magyarok Szövetsége, mely sokkal inkább hasonít egy kulturális és értékvédő szervezethez, mint egy politikai párthoz. A szövetség ugyanis nem akar választásokon indulni, elveti a választásokat, a tiltakozó tömegmozgalmakat, pedig tudjuk jól, hogy a „Holdnézők nem mozdítják meg a Holdat, ők csak azt hiszik”. A mindenkori kormánynak érdeke, hogy minél több Holdnéző legyen, aki nem választ, hanem szokásjog alapján közfelkiáltással jóváhagy. A MSZ az ősi értékekben akar építkezni, vissza kívánja állítani az ősi jogokat és jogszokásokat, a tradicionális viselkedést. A szervezet nemcsak az MSZP-kormány vezette nyolc évet utasítja el, mint az ellenzéki FIDESZ, nemcsak a rendszerváltozás 20 évét utasítja el, mint a parlamenten kívüli Jobbik, hanem a pártokat, sőt az egész demokratikus intézményi rendszert. Nemcsak a mostani politikai elitet, és nemcsak az egész politikai osztályt veti meg, de megkérdőjelezi a modern demokrácia alappilléreit is, köztük a választások intézményét és a versengő pártrendszert is. Pártok nélküli demokrácia pedig ma nem létezik! Ez persze a szervezet számára nem jelent gondot, hiszen maga is egyértelműen egy tekintélyuralmi struktúrákban gondolkodó, autoriter formáció. Az MSZ sok civil szervezetet integrál, elfordítja őket a közélettől és a politika világától, ezáltal pedig nagy energiát von el a civil társadalom önvédelmi rendszerének építésétől.

1. sz. ábra: A magyar pártstruktúra tagozódása a politikai mezőben (2009-ben):

A pártok közös jellemzője, hogy nagyon alacsony a szervezettségük, közép-európai összehasonlításban is kevés tagjuk van, gyenge az ifjúsági szervezetük, és különösen gyengék a társadalmi szervezetekkel való kapcsolatuk. (Az MSZP-nek bizonyos szakszervezetek vezetőivel ugyan nagyon is erős a kapcsolata, de azok szervezetei éppen az alacsony sztrájk-potenciáljuk miatt sok tagot elveszítettek, s így szervezettségükből is jelentősen meggyengültek. Mindebből következik a politikai osztály azon jellemzője, hogy reflektívitása nagyon alacsony intenzitású, vagyis nem válaszol a társadalom folyamatos kihívásaira. Ez összefügg a pártok elitesedésével, az elitpárt-jelleggel, a gyenge társadalmi beágyazódottsággal, és következményével, a civil társadalmi kontroll teljes hiányával. Úgy gondolkodik, hogy csak négyévente függ a választóktól, s ha sorra kerül, majd úgyis manipulálja őket.

A CÖF megalakulásakor markánsan megfogalmazta a civilek igényét és szándékát, hogy két választás között is beleszóljanak a politikába! Mi nem a pártok ellen vagyunk, hanem a civilekért, akiknek azonban közös érdekeikért gyakran együtt kell működniük a pártokkal. A képviseleti demokráciát, a választott pártelvű pluralizmust mi nem tagadjuk, hanem ki akarjuk egészíteni a közvetlen demokrácia intézményeivel: szakmai fórumok, népgyűlések, közfelkiáltások, civil nyomásgyakorlás, s ha kell utcai demonstrációk szervezésével. Persze vannak olyanok, akik bolsevik beidegződéssel azonnali eredményre várnak, mint a szentpétervári Téli Palota ostromakor, de mi nem vagyunk palotaforradalmárok. Mi nem akarjuk sem rohammal, sem anélkül átvenni a hatalmat a politikusoktól. A politikai döntések meghozatalának joga és felelőssége az övék, az elvárás, a számonkérés és az elszámoltatás a miénk is. Aki viszont rohamban gondolkodik, az csak sikertelenségeket lát, és a kifulladásig jut el.

A CÖF a civil szervezetek olyan fóruma, mely egyrészt összefogja a civileket, másrészt pedig közvetíti értékeiket és érdekeiket a politikai hatalom felé. Ugyanakkor vigyáznunk kell arra is, hogy ne lépjük át a politika mezejének azt a határát, mely már a pártok terrénuma. Mi építkezünk és erősödünk napról napra, mert hosszú távon tervezünk a civil erővel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a jól működő rendszer kétpillérű, egyik lába a képviseletei demokrácia, a másik pedig a közvetlen demokráciába, mert csak így jöhet létre a Nagy Társadalmi Kiegyezés.