Szabó Krisztina Mária
A szerző politikai kommunikációs szakértő,
a SISZA Kommunikációs Intézet igazgatója

Kommunikációs csend a kampányban

Előretolt és meghosszabbított kampánycsend? Talán a kérdés szokatlan, de mégis jogos. Szokatlan, mert választások vannak. De jogos, mert elmaradt az ilyenkor megszokott felfokozott érzület. Hiányoztak a politikusi viták, csatározások, üzengetések és riogatások. Leszámítva egy-két ilyenkor szokásos bakit, nem volt valódi kérdés a győzelem aránya, csak az, hogy hány százalékos lesz? Miért maradtak idén téma nélkül a politológusok? Miért voltak egybehangzóak az április 11-i jóslatok valamennyi médiaportálon? Hiányzott-e a politikai csetepaté, vagy jobb volt így, halkabban?

A politológusok talán egyik legpezsgőbb időszaka a választásokat megelőző készülődés, a kampányidőszak. Ez a változó terjedelmű időintervallum ad lehetőséget a pártoknak, politikusoknak és valamennyi politikai formációnak, hogy ígéreteket tegyen, fogadkozzanak, és ezzel bizalmat ébresszen, hogy voksokat nyerjenek a választásra jogosultaktól. Izgalmas hetek ezek azoknak is, akik a mindennapjaikba nem engedik a politikát bekopogni, hát még azoknak, akik számára mindez nagyon is „tétkérdés”. A vélemények hangos ütközése elmaradt mind felsőbb, mind alsóbb szinten. Az áprilist megelőző hónapokban tudni lehetett, hogy a Fidesz-KDNP nagyarányú győzelemre lesz esedékes a parlamenti választásokon. Nem volt ez kétséges sem szimpatizánsainak, sem a más pártokat támogatóknak, de még a távolmaradóknak sem. Éppen ezért, a politikai diszkurzusokban bizony kevés helye maradt a párbeszédeknek és az érvelő vitáknak, az elemzők majdhogynem téma nélkül maradtak. Voltak, akik menetközben, már a kampány alatt a lehetséges kormánytagok névsorát találgatták, sőt olyanok is, akik, azok hatásköreiről és feladatairól értekeztek. Még a kétharmad fontosságáról sem lehetett a vad vádak és a görcsös védekezések szintjén túlmutató érveket hallani. Többek között a könnyed, vitriolos humor is nagyon hiányzott.

Rendkívülinek mondható az elmúlt év vége abban a tekintetben, hogy sorra dőltek ki a csontvázak a kormány és körének szekrényeiből. Egymásra vallottak munkatársak, tanácsadók, egykori barátok. Hirtelen megeredt a nyelve jó néhány magas beosztású politikai vezetőnek és lelkiismerete unszolására gyónni kezdett, de nemcsak a saját vétkeit. Nem telt el hét korrupciógyanús ügyek nélkül, amit először elképedve, majd már a humor kereteit érintve vettünk tudomásul. A szokatlan ebben csak annyi volt, hogy következmények lettek kilátásba helyezve és az igazságszolgáltatás malmai lassan, de mégis őrölni kezdtek.

Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy nem is az elmúlt három hónapban nem is a pártok kampányoltak, hanem az ügyészség tette a dolgát, s amit tettek, az önmagáért beszélt. Ellenzéki pártok ennél hatékonyabb kampányhelyettesítőt nem is találhattak volna ki, mint ami a „cu-slagolás”, a „BKV talicskázás”, a „sukorozás” vagy a „Nokia-dobozolás” kapcsán történt. A Hagyó-történetek legalább annyi szavazót vittek el az urnához, mint ahány koporsószöget az MSZP mélyre süllyedő sírjára vertek. Váratlan fordulat volt ez közéletünkben, de fordulópont is.

Éreztük, hogy valami megmozdult és valami új van születőben. Nem fért kétség ahhoz se jobb se baloldalon, hogy változásra van szükség. A változást ott keresték, ahol erő van. Erő, akarat, elszántság és szervezettség. Ezt a Fidesz-KDNP szövetség testesítette meg egyes egyedül. A fura az volt, hogy ezt mindenki tudta, még az is, aki soha nem tartozott a polgári erők választói köréhez.

A politikai verbális viták színesítik a kampányidőszakot és eredményesebben tudják bekapcsolni a választókat a politika folyamába. Programokra mindig is szükség van annak érdekében, hogy a különbségek egyértelművé váljanak a pártok és politikusok között. Kampánya válogatja, hogy a választók meggyőzésében milyen szerepe van a programoknak. Néha az emberek kíváncsibbak rá, de vannak olyan kampányok, amikor rá sem hederítenek, mert elég érv egy félmondat, vagy elég tapasztalatnak az előző kormány ténykedése, s máris tudják, hogy kire szavazzanak.

Az idei kampány talán nem is hasonlítható a korábbi években megszokott kampányokhoz. Harcos ellenzékiség helyett nemzeti összefogásra buzdító békesség. Vita helyett legyintés és ráhagyás, vagy egymás melletti elbeszélés. A két forduló közötti időszak kimondottan unalmas volt és nem volt akkora hordereje, mint 2002-ben vagy 2006-ban.

A korábbi két parlamenti választáson volt olyan ambíció a pártok részéről, hogy változtassanak az első forduló eredményén. Most ilyen nem volt. Csend és kiszámíthatóság! Példa nélküli időszak ez a magyar politikatörténetben, amit a politológusok még sokáig elemezhetnek, ha már a kampányidőszakról nem volt mit mondaniuk.

Tegyük azonban mindehhez hozzá a pártpolitikai szempontokat is. Szögezzük le egyértelműen, hogy a FIDESZ-KDNP kampánya végre nagyon hatékony volt. 2002 és 2006 után most jól csinálta, sőt a lehető legjobban így csinálta, és most: 2010-ben.